Barion Pixel
Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

Szabad akarat

Olvasson bele Orvos-Tóth Noémi: Szabad akarat című könyvébe!

Szabad akarat - Orvos-Tóth Noémi

Részlet

-   Talán négyéves lehetek. Óvodában vagyok. Ott ülünk a kis asztalkáknál. Rajzolni fogunk. Látom, ahogy az óvó néni közeledik, a kezében a nagy dobozzal, amiről tudom, hogy tele van színes ceruzákkal. Ismerem azt a dobozt. Valahányszor meglátom, elfog a rosszullét. Én nem tudok rajzolni. Megmondta az óvó néni és az anyukám is. Mégis kell. Családot meg állatokat, karácsonyfát meg virágot - mikor mit találnak ki. Legszívesebben elrohannék, de mozdulni sem bírok. Sírnék is, de nem merek. Semmit nem merek. Mások nem látják, hogy mi van velem. Mosolygok.

Anett módosult tudatállapotban ül a fotelben, úgy idézi fel ezt a réges-régi emléket. Arcizmai meg-megrándulnak, szeme sarkából könny szivárog. Ő most tényleg lemerült a múlt kútjába, abba az állapotba, ahol már nemcsak emlékképek, de velük együtt érzések, testi élmények is felszínre törnek. Beszélgetéseink eredeti kiindulópontja az a félelmetes felismerése volt, hogy valójában azt sem tudja, ki is ő. Ült otthon egy este, már minden elcsendesedett, ő az életén merengett, amikor egyszer csak azon kezdett gondolkodni, a választásai közül melyik volt az, ami tényleg róla szólt, és mit tett csupán azért, hogy másoknak megfeleljen. Ahogy mérlegre tette a múltját, rá kellett döbbennie, hogy eddigi élete egy végtelenített megfelelésről szólt. Állandóan arra törekedett, hogy másoknak jó legyen. Nem konfrontálódott, nem küzdött a maga igazáért, hiszen - mostanra belátta - azt sem tudta, mi az ő igazsága. Hosszú évekig tűrte férje kiszámíthatatlanságát, érzelmi bántásait, és ha a férfi nem szeret bele valaki másba, és nem hagyja ott, még mindig tűrné a megalázó mondatait. Anett csak utólag döbbent rá, hányszor nézett félre, és hogyan mondott le önmagáról, hogy mások kedvében járjon. Engem is figyelmeztet, vigyázzak, mert "jó páciens lesz". Nem először vág bele az önismereti folyamatba, ám eddig mindig hasonló mintázat ismétlődött: segítséget kért, aztán néhány alkalom után látványosan jobban lett, így le is zárult a terápia. Anett páciensnek is "ideális", aki nem terheli túl a terapeutát, ellenkezőleg, gyors javulásával még a sikerélményéről is gondoskodik. A disszimuláció nagymestere: ha cudarul érzi magát, akkor is mosolyog. Ne értsük ezt félre: Anett nem hazudik, erről szó sincs. Nála az önbecsapás és mások becsapása is automatikusan történik: abban a pillanatban, ahogy kapcsolatba lép valakivel, minden tudatosság és akaratlagosság nélkül bekapcsol benne a parancs, hogy jól kell viselkednie - mindig úgy, ahogy az a másiknak jó. Így lett ő mindenki számára az állandóan mosolygó, napsugaras kisugárzású, bájos és kiegyensúlyozott nő, akiről senki nem gondolta volna, hogy problémákkal küzd. Mélyen elrejtve, lelkének egy elfeledett sarkában azonban ott ült egy mellőzött és magánytól szenvedő pici lány. Engem ez a pici lány érdekelt. A terápia során eltökélten és rendületlenül érte dolgoztunk, vele léptünk szövetségre, őt szólítottuk meg, rá figyeltünk. Egy idő után már pontosan tudtam, Anett mikor kezd terelni, mikor igyekszik elfedni a problémáit. Számára a terápiás tér sem jelentett egyértelmű biztonságot. Kapcsolatunk elejétől kezdve éreztem, mikor próbál a szokásosnál is jobban megfelelni látványos fejlődéssel, és változásokkal kecsegtetni. Tudtam, hogy pont ilyenkor van a legnagyobb szüksége a segítségre. Ezekben a pillanatokban még inkább elveszítette a biztonságérzetét, így előrántotta a szokásos megoldókulcsát: a kedvemben akart járni. A kozmetikázott kép nála legtöbbször a szenvedés tünete volt. Többször gondolta, hogy meguntam, elfáradtam, kilátástalannak érzem a vele való munkát, és biztosan azon morfondírozom, hogy le kellene zárnom a terápiát. Régi megfigyelés, hogy a terapeuta-páciens kapcsolatban az eredeti kötődési mintázatok válnak tetten érhetővé. A gyerekkorban rögzült, mélyen a lélekbe íródott kapcsolati elképzelések ebben a felnőtt viszonyrendszerben is megjelennek. Ahogy egykor az anya mellett lebegett a bizonytalanság, most a terápiát is átjárja. Fél, hogy elveszít, ezért igyekszik megfelelni.

A beszélgetéseink alatt sokszor eszembe jutott A suttogó című film. A Robert Redford főszereplésével készült mozi egy balesetet követően súlyosan sérült kislány és egy ló terápiájának története. A Suttogó nem tesz mást, mint elfogadással és türelemmel kivárja a bizalom megszületését. Hangolódik a lóra - és persze a kislányra is -, érzi, mikor kell időt és teret adni, és mikor lehet kicsit határozottabban segíteni, hogy a másik át merjen lépni a fájdalomból épült korlátain. A hangolódásban, azt hiszem, az elfogadás a kulcsmozzanat. Az elfogadás nem jelent mást, mint megadni a másiknak a lehetőséget, hogy önmaga legyen: mutasd, milyen vagy te igazából, mi rejtőzik a színfalak mögött? Lehetsz bármilyen, én nem foglak bírálni, nem várom el, hogy mást mutass, mint ami a valóság. Itt vagyok veled addig, míg kellő bátorságot gyűjtesz, és kimerészkedsz a rejtekedből.

Ahogy mélyült a bizalom, úgy tárult fel egyre több rétege a múltnak. Anett anyja nem volt bántalmazó vagy elhanyagoló, egyszerűen csak fogalma sem volt az érzelmi kapcsolódásról. Számára a gondozás a fizikai ellátásban merült ki. Pontosan vezetett régi feljegyzései szerint lelkiismeretesen követte a korabeli szabályokat. A védőnő szava szent volt. Ha azt mondta, háromóránként kell etetni, különben megterhelődik a kicsi gyomra, akkor Anett anyja háromóránként etetett. Ha azt tanácsolta, ne vegye fel a sírós babát, mert rá fog kapni, akkor nem vette fel.

Anett régi fényképeket nézegetve döbbent rá, hogy a családjukból "hiányozott az élet". A felvételeken mindenki mereven, fegyelmezetten néz a kamerába, érzelmeknek nyoma sincs. Az egyik kép különösen mélyen érintette. Anyja egyenes derékkal, szoborszerű arccal ül, kezében a pólyás Anett-tel, akit úgy fog, mintha valaki tévedésből nyomta volna a kezébe.

Elképzelhető, hogy önfeláldozó, mindenkinek megfelelni igyekvő énjének történetét éppen ez a régi családi fénykép segít megérteni? Azt hiszem, mindenképpen jó kiindulási pont lehet, hiszen ezek a kimerevített pillanatfelvételek sokszor nagyon árulkodóak tudnak lenni. Az arcvonások, a testtartások, ahogy a szereplők egymáshoz viszonyítva elhelyezkednek, az érintések vagy azok hiánya mind megannyi titkos jel. A sárguló fotográfiák sokszor azt is feltárják, amiről a szereplők maguk talán soha nem beszéltek, sőt lehet, hogy nem is tudtak, mert már rég mélyen elfojtották az érzéseiket.

Anettet nem véletlenül rázta meg csecsemőkori énjének látványa. Ahogy a képre nézett, időben is visszarepült élete elejére, és zsigereiben újra átélte egykori magányosságát, hogy bár tartják, lélekben alig rezonálnak rá.

Ahhoz, hogy a felnőtt személyiség működéséhez, életének nehézségeihez közel tudjunk kerülni, nekünk is időutazásba kell kezdenünk, és egészen a pólyáig vissza- kanyarodnunk. Erik H. Erikson, a világhírű pszichológus ezt nagyon találóan így fogalmazta meg: "minden ember és nép a gyerekszobából indul el". Önmagunk, párunk, szüleink, de az idegesítő szomszéd, a kiállhatatlan kollé- ga és igen, egész társadalmunk megértése is a kezdetek megértésével lesz lehetséges.

Induljunk hát az elejétől, ám miközben a fejlődéslélektani felismerésekről olvasunk, gondoljunk saját csecsemőkori énünkre vagy, akár néhány lépéssel még távolabbra tekintve, lássuk meg szüleinket, nagyszüleinket is azokban a bizonyos pólyákban.

Amikor egy újszülöttre nézünk, a fitos kis orra, hunyorgó szemecskéi mellett még egy dolgot egészen biztosan észre fogunk venni, ez pedig a védtelensége. Az anyaméh biztonságából kiszakítva az útjára induló élet egyszer csak ott találja magát teljességgel kiszolgáltatva a körülötte lévő embereknek. Fogják, mossák, hozzák-viszik, miközben neki semmi beleszólása nincs a történésekbe. Az életben maradása szó szerint a másik emberen múlik. A túlélés kulcsa és záloga nem más, mint a kapcsolat. Ami egyedül nem megy, az a másik által lesz lehetséges. Éppen ezért már születésünk pillanatában ezernyi idegsejtünk várja és segíti, hogy velünk együtt az éltető kapcsolat is meg tudjon születni. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az újszülöttek számára nem létezik izgalmasabb inger, mint az emberi arc. Hogy ezt honnan tudjuk? Élelmes kutatók azt találták ki, hogy mindenféle képeket mutatnak az újszülött babáknak, és mérik, melyiket mennyi ideig nézik. Minél hosszabb a nézési idő, a kicsik annál érdekesebbnek találják a felmutatott képet. Az arcszerű képek messze több figyelmet kaptak a csöppségektől, mint bármi más. Ez bizonyosan nem véletlen. Az egymás iránti érdeklődés mindannyiunk közös genetikai öröksége. A körülöttünk lévő világban nincs fontosabb, mint a másik ember. Ahogy Túry Ferenc pszichiáter Ludwig Wittgensteint, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodóját idézve rámutat, a lélek nem belül, hanem a szociális világban van. Mindaz, amit önvalónk magjának tartunk, a másik által jön létre.

John Locke a 17. században még meggyőződéssel állította, hogy mindannyian tiszta lappal születünk, elménk olyan, mint egy üres palatábla, amire majd a tapasztalatok írják fel a tartalmat. Mára a fejlett agyi képalkotó eljárásoknak és a csecsemőkutatásoknak köszönhetően az elmélet végérvényesen megdőlt. A tudósok felismerték, hogy az emberi agy már a születéskor elő van huzalozva arra, hogy vágyjon a másik emberre, keresse a közelséget, és mindent megtegyen megtartása érdekében. A babák már az anyaméhben sem tétlenkednek, hanem rengeteget tanulnak. Egy 2013-ban végzett kutatás egyértelműen bebizonyította, hogy az anyanyelv elsajátítása már az anyaméhben megkezdődik. Az emberi beszédet elemezve kiderült, hogy a magánhangzókat mérhetően nagyobb hangerővel ejtjük ki. Az anyaméhben fejlődő magzatokhoz is ezek a hangok jutnak el a legpontosabban, ők pedig szépen megjegyzik őket. Amikor világra jönnek sokkal szívesebben hallgatják az anyanyelv ismerős, mint az idegen nyelvek ismeretlen hangjait. Ha lehetőségük van egy cumi szopásával irányítani, hogy egy fejhallgatón keresztül az anyanyelvük vagy egy idegen nyelv magánhangzói szóljanak, úgy fognak ügyeskedni, hogy a már megismert hangokat hallják. De a születésük előtt rendszeresen felolvasott mesét vagy esténként hallgatott zenét is nagyobb örömmel fogadják, és megnyugtatóbbnak találják, mint az ismeretlen ingereket. Ezek az eredmények mind azt bizonyítják, hogy létezésünk kezdetétől fogva társas lények vagyunk. Érzékszerveink már a magzati kortól felfogják a másik jeleit, idegrendszerünk pedig eltárolja azokat. Így készülünk fel arra, hogy minél nagyobb eséllyel illeszkedjünk be a minket körülvevő világba.

A kérdés tehát nem az, hogy akarjuk-e a kapcsolatot, hanem hogy a környezetünk hogyan reagál az igényünkre: nyitottan, örömmel és kellő érzékenységgel fogadja-e, netán teherként éli meg, és bár szeretne, de saját szorongásai, feszültségei miatt képtelen ránk hangolódni és megadni, amire éppen vágyunk. A gyermekek egészen pontosan érzik, mi zajlik a másik emberben, aki gondozza őket. Láthatatlan lelki apparátusukkal képesek a szülők -  akár tudattalan - érzéseit is feltérképezni, és a saját viselkedésüket, létezésüket úgy alakítani, hogy az a leginkább megfeleljen az elvárásoknak. A kapcsolat elvesztésénél nem létezik nagyobb fenyegetettség az embergyerek számára, így mindent megtesz a fenntartása érdekében.

Hadd meséljek el egy roppant érdekes kísérletet, ami éppen azt mutatja meg, milyen elemi rettenetet vált ki egy gyerekből, ha azt érzi, a szülő kiszáll az összekapcsolódásból. Egy kiváló amerikai fejlődéspszichológus, dr. Edward Tronick dolgozta ki még az 1980-as években, aki arra volt kíváncsi, hogyan hatnak a szülők a csecsemők érzelmi fejlődésére. A kísérlet menete a következő: a csecsemő és édesanyja egymással szemben ülnek, a baba egy hordozóba bekötve. Az anya elkezd játszani a babával, mosolyog, beszél hozzá. A baba persze örömmel csatlakozik, ő is "mondja a magáét", mutogat, nézi, amit anyja mutat neki, kis keze, lába élénken jár. Látszik, hogy minden idegszálával jelen van, részt vesz az "eszmecserében". A kísérlet egy pontján az anya elfordítja a fejét, "letörli arcáról a mosolyt", majd merev, kifejezéstelen tekintettel fordul vissza a pici felé. És a lényeg ekkor történik. A kicsi először összezavarodik, nem érti a helyzetet. Mi történt? - kérdezi egész kis lénye. A zavarodottság néhány pillanata után nyomban próbálkozni kezd, hogy visszaálljon a rend, és anyja ne csak fizikailag, de érzelmileg is jelen legyen. Bevet mindent, amit rövid kis élete alatt megtanult az együtt létezésről: mosolyog, sikongat, mutogat azok felé a dolgok felé, amiket korábban nézegettek, még tapsikol is, hátha az végre kiváltja a megszokott mosolyt. Miután minden próbálkozása kudarcot vall, egyre zakla- tottabbá válik. Anélkül, hogy mérnénk a vérében keringő stresszhormonok szintjét, biztosak lehetünk benne, hogy valódi fenyegetettségként éli meg anyja passzivitását. Annak érdekében, hogy feszültségét csökkentse, kis buksiját időnként még el is fordítja, mintha azt várná, ha nem néz oda, talán megszűnik ez a rémséges helyzet. Aztán, mivel semmi nem használ, teljes kétségbeesésében sírni kezd, és igyekszik kiszabadulni az ülésből. Alig két percben tanúi lehetünk a magány, az elutasítottság, a kirekesztettség drámájának. Ez a kísérlet hasonlóan működik az apa-baba párosok esetében is. Ha apa vág fapofát, az ugyanannyira rémisztő élmény a pici számára, mint amikor anya hagyja válasz nélkül. Hiába a fizikai jelenlét, ha a hozzá legközelebb állóktól, akik számára a világot jelentik, nincs figyelem, az végtelenül félelmetes élmény a gyerekek számára.

Később dr. Tronickban és kutatócsapatában felmerült a kérdés, vajon mi történik, ha néhány hét elteltével meg- ismétlik a kísérletet. Az eredmény őket is megdöbbentette: a kicsik pontosan emlékeztek a fájdalmas élményre. Amikor a szülők rövid kis játék után ismét fapofával fordultak vissza hozzájuk, a babák már az első pillanatban kétségbeesetten tiltakozni kezdtek, hogy minél előbb kikerüljenek a félelmetes helyzetből. Bár azt gondolnánk, éretlen agyuk még nem képes információk tárolására, hatalmasat tévedünk. A csecsemők pontosan emlékeznek a stresszhelyzetekre, és lehetőségükhöz mérten igyekeznek megszabadulni azoktól.

Mielőtt azt gondolnánk, ez a kétségbeesett reakció csak a gyerekekre jellemző, idézzük fel saját, már felnőtt emlékeinket az úgynevezett silent treatmentről, vagyis a csenddel verésről. Ez az a helyzet, amikor egy hozzánk közel álló személy levegőnek néz, nem hajlandó hozzánk szólni, ha kérdezzük, nem válaszol, vagy csak tőmondatokban. Aki megélt már ilyen helyzetet, az pontosan emlékszik rá, mennyire nehéz volt elviselni. A feszültség fokozatosan nő, a szívünk a fülünkben dobog, talán még a szánk is kiszárad, és alig várjuk, hogy vége legyen az egésznek, és a másik hajlandó legyen visszakapcsolódni hozzánk. "Mindegy, mit mondasz, csak mondj valamit!"

"Ennél még az is jobb, ha kiabálsz!" - kérleljük. A silent treatment, ez a passzív-agresszív viselkedés minden elemében a fapofa-kísérletet idézi, ami ugyanolyan kiborító a felnőtt számára, mint amikor a csecsemőre nem reagálnak. Hiába növünk fel, a környezetünk életünk végéig hatással lesz ránk. Ha a másik visszavonja magát tőlünk, és csak hideg elutasítás sugárzik felénk, az még akkor is próbára teszi az egyensúlyunkat, ha egyébként érett és stabil személynek gondoljuk magunkat.

Részlet Orvos-Tóth Noémi Szabad akarat című könyvéből.
Tartalomhoz tartozó címkék: #Beleolvasok!